BCE Geo Tanszék - CUB Geo Department

Hallgatói beszámoló

Kiss Adrienn Regionális- és környezeti mesterszakos hallgatónk élménybeszámolója a Jakarta International Youth Program-ról (JIYP), amelyen budapesti delegáltként vett részt 2017. augusztus 20-26-ig.

"A programot a jakartai önkormányzat szervezte, melyben Jakarta testvérvárosaiból, Berlinből, Budapestből, Rotterdamból, Isztambulból, Hanoiból, Pekingből, Sanghajból, Szöulból, az ausztráliai New South Walesből, Tokióból, és Moszkvából érkező két-két delegált vehetett részt. A program célja az volt, hogy a részvevők tapasztalatot cseréljenek a városfejlesztés terén. Jakarta égető problémákkal néz szembe: a rendkívül népes városba egyre több betelepülő érkezik, a közlekedés helyzetén és az élhető város kialakításán az sem segít, hogy nagyon sokan járnak dolgozni a városba nap, mint nap. Így a megavárossá nőtt Jakartában állandóak a közlekedési dugók, a szennyezett levegő. Éppen ezért tartják fontosnak, hogy más városok fejlesztési gyakorlatait is megismerjék, és belátást nyerjenek a fiatalság szempontjaiba a lehetséges fejlődési irányokról. A jakartaiak egyik legfontosabb fókusza a helyzet kezelésében a digitalizáció, ami nem is meglepő, hisz rendkívül nagy az okos telefonok, okos alkalmazások használati aránya.

A delegáltakat a testvérvárosok önkormányzatai választották ki a jelentkezők által készített esszé alapján. Az esszéknek ki kellett térniük a turizmus fejlesztési kérdéseire, a helyi közösségek életszínvonalának emelésére, a negatív környezeti hatások minimalizálására, a hatékonyabb közszolgáltatások digitális fejlesztési irányaira, a külföldi tőke beáramlásának mozgatóira, a legjobb közlekedési módokra (a népsűrűséget figyelembe véve), a leghatékonyabb közlekedési összeköttetéseket a négy agglomerációs település és a főváros között, továbbá, hogy miben járulhat hozzá a városvezetés a startupok segítésében, illetve egy lehetséges városbrand kialakítására is.

Budapestről tehát ketten mehettünk. A másik delegált, egy építészmérnök hallgató srác volt, Szabó Z. Márton, a műszaki egyetemről. 

Táncoslányok az Ezer Sziget elnökével való találkozás előtt, Pramuka sziget

A repülőútról a budapestiek gondoskodtak, míg a jakartai szállásról, étkezésekről, programokról a jakartai önkormányzat. Az utazás eléggé fárasztó volt, annak ellenére is, hogy az Emirates légitársaság szolgáltatásait élvezhettük. Dubajban szálltunk át. Oda öt, vissza három órát kellett várnunk az átszállásra. A Budapest-Dubaj út öt órát, a Dubajból Jakartába jutás pedig 8 órát vesz igénybe, így összességében majd’ egy egész nap az utazás.

Minden delegáció külön indonéz kísérőt kapott, akik már vártak minket a reptéren. A mi kísérőnk egy húszéves fiú volt, Arinak hívták. Nagyon figyelmes volt velünk végig, minden kívánságunkat leste. De Arin kívül mindegyik kísérő fölöttébb kedves volt velünk, sőt, az összes indonéz ilyen volt. Hihetetlenül vendégszeretőek. Mondhatni, csodálják az európaiakat. Meglepő volt tapasztalni, hogy az indonéz emberek, csak azért, mert európai kinézetünk van, úton-útfélen szerettek volna velünk fényképet készíteni. Hagyománytisztelőek és udvariasak. Nagyon sokan viselik hétköznap is a hagyományos batik ruhákat. 

A delegáltak és a szervezők hagyományos indonéz népviseletben a Betawi központban

Bemutatkozáskor kissé meghajolnak, miközben mindkét kezükkel szorítják az ember kezét, és őszinte érdeklődéssel fordulnak a vendégek felé. (Később, a program ideje alatt kért tőlem egy interjút az egyik helyi lap. Ennek során megemlítettem, hogy mennyire lenyűgöz az indonéz kedvesség és vendégszeretet. Ők pedig ezt nem értették. Visszakérdeztek, hogy Budapesten nem ilyenek az emberek?! Persze nem állt szándékomban bármi negatívat mondani a budapestiekről, és mentettem, ami menthető, de be kell látni; összehasonlíthatatlan a két kultúra).

A reptér épületéből kilépve megcsapott minket a sokkoló hőség (éjjel-nappal 33-34 fok), magas páratartalommal karöltve. Akkor szembesültünk először az ottani közlekedési szokásokkal, amit, ha egy szóval kéne jellemeznem, azt mondanám: tragikomikum. Vannak ugyan közlekedési jelzőlámpák és táblák, de kétlem, hogy bármiben is befolyásolnák az indonéz sofőröket. A közlekedés hivatalosan jobb oldali, de igazából minden oldali. Ez az a hely, ahol valóban gyakorlatba lép a kresz vizsgán megjelenő kérdés egyik válaszlehetősége: a gyalogosátkelő előtt erősebben nyomjuk a gázt, hogy a gyalogosokat megfélemlítve eltántorítsuk őket átkelési szándékuktól. Bár, igazság szerint zebrák hiányában ez itt nem fordul elő túl gyakran. A sofőrök irányjelző helyett általában dudálással jelzik bármilyen közlekedési szándékukat. Ha erre a többi közlekedő nem reagál „visszadudálással”, az azt jelenti, szabad az út, lehet előzni / elé vágni / kanyarodni, ami tetszik. Az autóutak egyébként teljességgel beláthatatlanok a tengernyi személyautótól, kisebb-nagyobb buszoktól, bádzsájoktól, motorkerékpároktól, amelyekre, nem ritka, hogy egy többgyermekes család is felül. A gyalogos közlekedés csak nagyon kis távolságokban bevett gyakorlat Jakartában. Ez ottani léptékben nagyjából pár métert jelent. Nem is csoda, hisz járda nélkül nem könnyű. Horrorisztikus élményeim közé tartozott az autóúton átkelés. Ez úgy működik itt, hogy ki kell tartani valamelyik kezünket -amelyik oldalról érkezik a forgalom-, és egész egyszerűen be kell lépni a közlekedő járművek közé. A trükk az, hogy nem szabad foglalkozni a valószínűség számítással, ami a halálozási esélyeket illeti, mert a módszer működik. Az ottani sofőrök annyira ki vannak képezve a kaotikus közlekedési helyzetekből, hogy bármilyen helyzetben meg tudnak állni. Ez a biztos pont a káoszban.

Kilátás Jakartára a hotelünk tetejéről

Egy jól felszerelt hotelben szálltunk meg. A hotel konferenciatermében a megérkezés után részesültünk az eligazításban, megkaptuk a fényképes nyakba akasztható kártyát, az ajándékpólókat, ingeket, táskákat, sapkákat, némi svédasztalos élelmet is. Többek között jeges, édes színes zselékkel és szemes babbal megpakolt aperitifet, kókuszos-húsos-csípős, édes ízű, de ugyanakkor sósnak számító levest. Már ekkor megsejtettem, hogy nem leszek jó barátságban az indonéz ételekkel.

Megérkezésünk utáni napon meglátogattuk a Smart City Centert, és a One-Stop Service Departmentet. Elképesztő volt látni, hogy milyen szervezetten, csúcstechnológiával működnek ott ezek az okos szolgáltatások, melyek hazánkban még mondhatni, gyerekcipőben járnak. Ez persze köszönhető annak is, hogy Jakartában csaknem tízszer annyi ember él/ingázik nap, mint nap, mint Budapesten, ettől fogva nagyobb az igény az ilyen szoláltatások mihamarabbi gyakorlatba ültetésére is. Rendkívül impozáns központja is van ezeknek az intézményeknek. Az pedig, hogy az épület negyvenvalahanyadik emeletén helyezkedik el, csak tovább emeli fényét. Az okos alkalmazások a begyűjtött rengeteg adatra épülnek. A legnépszerűbb alkalmazás a GoJak. Ez egy házhoz szállító szolgáltatás, aminek segítségével bármit házhoz lehet rendelni, valóban bármit: masszázst, ételt, alkatrészeket, gyógyszert. Sőt, a One-Stop Service lehetővé teszi, hogy hivatali ügyeket intézzünk anélkül, hogy személyesen bemenjünk a hivatali intézményekbe. Házhoz érkezik az ügyintéző, és teljesen ingyen intézi ügyeinket. Jakartában egyébként is mindenki appokat használ mindenre. Az egyik smart rendszer például lehetővé teszi, hogy a lakossági bejelentések hivatalosan is le legyenek követve, és például egy felhasználó által lefotózott nem szabályosan elhelyezett hulladék bejelentés 72 órán belül el legyen onnan szállítva. Az ügy intézésének lezárásaképp egy ugyanolyan szögből készült képet posztolnak a probléma kezelése után, megnyugtatásra. Nagyon jól hangzik, nagyon hatékonynak is tűnik. Kissé azonban ellenérzéseket váltott ki belőlem a hiperszuper központ, gyors és ellenőrzött problémakezelés, és az, hogy az utcára kilépve csak zsúfoltságot, és úton-útfélen bejelentésre érdemes dolgokat látunk. Mentségükre szóljon, hogy két éve kezdett működni az okos rendszer. Online csevegésre ott a Facebook messenger helyett népszerűbb a Whatsapp. Megmagyarázhatatlan létjogosultsága van, ezt mutatja az a tény is, amit a magyar konzul asszony osztott meg velünk a Magyar-jakartai Nagykövetség meglátogatásakor, mi szerint az indonéz képviselők, vezetők gyakran küldenek neki az alkalmazáson keresztül hivatalos dokumentumokat. És persze, a papírhoz ragaszkodó magyar mentalitás ezt kissé nehezen fogadja be.

A tradicionális jeges-színes-zselés-babos desszert

Aznap este tradicionális viseletben vacsorázhattunk együtt a kormányzóval a városházán. A kormányzó tartott egy rövid beszédet, amiben üdvözölt minket. Általában jellemző volt, hogy először minden rangos személy indonéz nyelven mondta a beszédét, utána angolul. Picit lerövidítve, picit leegyszerűsítve, néhol indonéz nyelvvel keverve. A svédasztalos vacsora mellé kísérőnek csodás tradicionális indonéz táncot láthattunk. Volt szerencsénk találkozni Rácz Gergő Zsolttal, aki a magyar nagykövetség megbízottjaként érkezett a vacsorára. (Gergő gyakornokként tevékenykedik a nagykövetségen, irigylésre méltó elhivatottsággal és türelemmel). Tőle kaptunk meghívást a nagykövetségre, ahová a program ötödik napján látogattunk el. És, mint a JIYP programjában nem szereplő terv, magunknak kell megoldanunk az oda jutást. Úgy gondoltuk Marcival, hogy az itteni leggyorsabb tömegközlekedési módot választjuk, a jakartai gyors buszvonalat. Kis kitérő a közlekedésre ismét; ez a buszvonal azt jelenti, hogy a gyors buszsáv el van zárva a többi jármű elől, tehát, elvileg, akadálytalan az útja, így tarthatja a menetidőt. Bár a nagykövetség körülbelül hét kilométerre volt a hotelünktől, a szervezők figyelmeztettek, hogy minimum egy órával korábban induljunk a szokásos dugók miatt. A jakartai vendégszeretet aztán arra sarkallta a program szervezőit, hogy buszozás helyett kapjunk kormányzói autót, sofőrrel, kísérővel. Aztán végül mégis kipróbálhattunk a rapid tranzitot, ugyanis pár nappal később a csoportnak kibéreltek egy menetrend szerint közlekedő gyorsbuszt, ami arra volt hivatott, hogy a szokásosnál is gyorsabban juttasson el minket ából bébe. És, ahogy az a Murphy-törvények szerint lenni szokott, több mint két óra dugóban állás után értünk jött két magánbusz, megelőzve a további pár órás „gyors buszozásos” élményt.

Kedden a Textile Museumot, a National Monument emlékművet, és a régi, még holland jegyeket mutató városrészt fedeztük fel. A város e része ettől fogva teljesen más hangulatú, minden a turistáknak szól. A szerdai napon az Ezer Sziget két délebbi szigetére látogattunk el, a Pramuka, illetve a Tidung szigetekre. Volt szerencsénk találkozni az Ezer Sziget elnökével, sőt, eltölthettünk vele egy ebédet is, egy igencsak exkluzív étteremben, mely egy stégen, gyakorlatilag a tengeren „úszik”. Még korallt is mentettünk, és snorkelingolhattunk is a Tindung sziget közelében. Remek nap volt! Elképesztően szép környezetben. Bár, a tengervíz nem volt a legtisztább. A kikötő közelében rengeteg szemét volt a vízben, de a búvárkodás helyszínén is hagyott kívánni valót maga után a vízminőség. Ezt a helyiek nem próbálták kimagyarázni, egészen egyszerűen közölték, hogy az északabbi részeken, vagy Balinál sokkal tisztább. Az turistaparadicsom, ez nem. Érthető.

Csütörtökön a Betawi kulturális központba mentünk, ahol élő betawi zenét hallgathattunk, és betawi ételeket kóstolhattunk. Magunkra ölthettük a hagyományos népi viseletet is, melyet mindenkire egyénileg méretre varrtak. Illetve, az éppen épülő metrót is megnézhettük, mely összesen több mint 100 km hosszú lesz, és észak-déli irányban, valamint kelet-nyugati irányban köti majd össze a városrészeket. Kérdés, hogy hozzánk hasonlóan a tervezet csak egy része valósul-e meg belőle, vagy tényleg megépítik a teljes vonalat. Minden esetre, érezhetően nagyobb lépték, sokkal több emberre kellett tervezni, nagyobb távolságokra. Úgy gondolom azonban, hogy nem fogja jelentős mértékben javítani a közúti járművek létszámát, legfeljebb a buszok zsúfoltságát tudja majd csökkenteni az összekötő vonalakon, de mindenképp szükséges lépés. A városvezetés fejlesztési döntései egyébként az élhető város minél gyorsabb kialakítására irányulnak. Bár, nemrég a kormányzat lecserélődött. Az előző kormányzó tett egy félreérthető kijelentést az iszlám vallásúakra, amiért el is ítélték. Annak ellenére tehát, hogy a többség elégedett volt az intézkedéseivel, most börtönben ül, utódja pedig folytatja az elkezdett programokat, például a csatornázási programot, a parkosítási programot (egyetlen parkot láttunk az ottlétünk alatt, az is inkább egy kisebb sétáló volt pár fával és virággal), illetve a legnagyobb volumenű, járdaprogramot. Az utóbbi kivitelezésére nagyon kíváncsi vagyok. Állítólag az autóutakból szabadítanak föl sávot a járdáknak. Elég nehéz ezt kivitelezni olyan városban, ahol egyáltalán nincs hely.

Marci és én a JIYP szervezőivel

Pénteken a Jakarta Creative Hub-ban tudhattunk meg érdekességeket a jakartai vállalkozást támogató rendszer működéséről. Nagyon érdekes tapasztalat volt. A Smart City Centerhez hasonlóan nagyon modern épület, tetszetős helyiségekkel, 3D nyomtatóval. Hasonló érzések keletkeztek bennem, mint az okos központ meglátogatásakor. Annyira jó dolog, hogy van ilyen, és valóban nagy szükség van ilyen jellegű támogatásra. Mégis hiányzik az összekötő kapocs a helyiekkel. Nem találtam a nagyon hatékony gyakorlati működés jeleit. Óriási épület, kevés alkalmazottal, egy múzeumhoz tudnám leginkább hasonlítani. Az ottlétünk alatt egy támogatásra vágyó sem volt jelen.

Este prezentálnunk kellett az ötleteinket, véleményünket, javaslatainkat Jakarta városfejlesztésével kapcsolatban, az esszéinkre alapozva. Szekciókban szólalhattunk föl, én a digitalizáció, szociális média, illetve közszolgáltatások témakörében. Rengeteg mondani valóm volt a témáról, az időkeretet azonban tartani kellett. Minden szekció után 20 perces kérdésblokk következett. Rengetek új elgondolást, és különböző látásmódot hallhattunk egymástól. A legkritikusabb meglátások a holland delegált felől érkeztek, aki hangot adott nem tetszésének többek között a járdák hiánya miatt. Én pedig teljes mértékben tudok azonosulni a véleményével. Ez egy európai számára furcsa, vagy inkább elképzelhetetlen. Viszont egy indonéz számára nem. A városfejlesztésnek építenie kell a kulturális adottságokra, szokásokra, az emberek mentalitására is. Magyarán mondva, oké, hogy így egy európai számára gyakorlatilag élhetetlen a város, de egy helyi számára mások lehetnek a prioritások. Ami engem illet, a helyhiány problémája felől közelítettem meg a témát. Tudván, hogy az indonéz emberek vevők a digitális alkalmazásokra, felvetettem egy olyan app ötletét, amely összegzi az összes felhasználható teret a városban, amelynek jelenleg nincs meghatározott funkciója, és a lakosság szavazhatna ezek új funkciójára. Például játszótér, parkoló, közös zöldséges kert, park, stb. Az a funkció, pedig, amire a legtöbb szavazat érkezett, megvalósulhatna. Ezek alapján pedig a városvezetés azt látná, amire valóban szüksége a van városnak.

Nagyon nehéz egy ennyire dinamikusan fejlődő várost valamilyen módon élhetőbbé tenni. Az emberek nem szeretnek gyalogosan közlekedni, mert szennyezett a levegő, az út telis-tele van járművekkel, nem biztonságos a gyaloglás, és nincs is élvezhető zöld környezet a városban, ahová csak úgy el lehetne sétálni, pihenni, élvezni a környezetet. Épp ezért választja mindenki azt, hogy inkább marad otthon, és mindent házhoz rendel. Ha muszáj kimozdulni, például munkába menni, akkor marad a több órás dugó oda-vissza. Az egyik szervező lány, aki az önkormányzatnál dolgozik, mesélte, hogy átlagosan három órát utazik a munkahelyére naponta. Tehát napi hat órát csak utazással tölt. Azt hiszem, ezek után jobban megfontolom, hogy panaszkodok-e a pesti dugó miatt… Igazság szerint, sokszor megfogalmazódott bennem a kint lét alatt, hogy mennyire kellemes város Budapest. Mennyire szerencsések vagyunk, hiszen van rengeteg gyönyörű parkunk, széles sétálóutcáink, járdáink, viszonylag jól működő tömegközlekedésünk, és persze, kellemes hőmérsékletünk, ami este még hidegebb, hogy jobban aludjunk, négy évszakunk, és ami a legfőbb: csupán két millió lakosunk!

Van néhány dolog, amit tanulhatnánk az indonéz emberektől. Például, az időhöz való viszonyukat. Ha várakozni kellett valamire vagy valakire, ők nem sajnálkoztak emiatt, türelmesek voltak, és nem panaszkodtak. Mi viszont állandóan zsörtölődünk; akkor is, ha csak pár percet kell „fölöslegesen”, kihasználatlanul elöltenünk. Pedig a végeredmény ugyanaz, azt leszámítva, hogy sokkal idegesebb az, aki elégedetlen. Sosem hallottam egyiküktől sem panaszt. Aki napi 6 órát utazik, az sem panaszként mesélte, csupán egy tényként, amellyel már megbarátkozott.

Szerencsére nagyon jó társaság jött össze a programban. Sokan felvettük egymással a kapcsolatot, amit remélhetőleg a jövőben is ápolni fogunk. És még tízezer kilométeres távolság ellenére is kiderülhet, milyen kicsi a világ; a jakartai állatkert ugyanis szoros kapcsolatban áll a nyíregyházi állatkerttel (szülővárosommal), e hónap elején el is látogattak ide, amit ugyan kicsinek, de annál fajgazdagabbnak találtak."